Szavunk sem lehet, ők szóltak. Sőt, ami azt illeti, a Meteorológiai Szolgálat előrejelzése nagyon is pontosan bejött. Most már csak az utólagos összefoglaló van fenn a http://www.met.hu/Balaton/ -on, de az is tanulságos:
„A Kékszalag vitorlásverseny időjárásának összefoglalója
A verseny kezdetén keleties, gyenge szél fújt a keleti medencében. A
szél erőssége Füredtől Kenese felé fokozatosan csökkent. Almádi,
Fűzfő és Kenese térségében többfelé teljesen leállt a szél.
Az északnyugat felől közeledő hidegfront először a Balaton nyugati
medencéjét érte el a délutáni óráktól és nagyon lassan haladt keleti irányba.
A frontot eleinte semmilyen felhőzet nem kísérte és rendkívül éles volt,
néhány száz méteren belül fordult a szél keleties irányúból északnyugatira.
A délután folyamán esély volt egy-egy zivatarcella kialakulására, azonban ez
a forró száraz levegő miatt elmaradt. (Ezek a zivatarok rendkívül erős
szelet okozhattak volna). Az esti óráktól nyugat, délnyugat felől fejlődtek ki
heves zivatarok, amelyek szélviharokkal és jégesővel lépték át a nyugati határt,
azonban a Balatontól északra haladtak el. Zalában és a Bakonyban lehullott
csapadék okozta lehűlés tovább erősítette a Balatonnál az északnyugati szelet,
amely az éjszakai órákban Balatonmária körzetében 80 km/h körüli sebességet is
elért. A hidegfront mögött a reggeli órákig erős, időnként viharos maradt az
északnyugati szél.
A következő időszakra szóló részletes előrejelzés alább található.
Készítette: Horváth Ákos
Országos Meteorológiai Szolgálat
2011.július 15.09:00”
Az immár szokásosnak mondható Menjek? Ne menjek? tépelődés után csütörtök kora reggel ismét csak a földvári Marika büfében találtam magam az utolsó szárazföldi kávét szürcsölve a hosszú verseny előtt. A 9 órás rajtot rendben elértük, a Fürednél kezdődő rajtvonal déli oldalán indulva. Nem csak azért, mert az volt közelebb, hanem mert a negyedszeles első szakaszban ez tűnt kedvezőbbnek. A kormányosunk egy merész húzással jó messze eltávolodott a parttól, míg a mezőny legnagyobb része maradt a part alatt. Pechükre, mert ott gyengült a szél, nekünk kitartott, sőt az iránya is nagyon kedvezően fordult, így elég előkelő helyen vettük a kenesei bóját úgy 3/4 2 körül. Siófok fele menet a szél bő félszelesre fordult, így előkerültek a nagy színes hátszélvitorlák, a spinakkerek. Elég jól ment a mezőny, fél öt körül már Tihany alatt jártunk. A nyugati medencében ideje volt elkezdeni felkészülni a beígért hidegfrontra: a nagy orrvitorlát, a génuát egy kisebbre, a fockra cseréltük.
A front érkezésekor igen látványos volt, amint a keleties szél északnyugatira váltott. A mezőny mögöttünk lévő része még spinakkerrel jött, előttünk már negyedszeleztek. A kettő között szélcsend van, ezt kihasználva gyorsan leszedtük a spít. Ez az átmeneti időszak sokszor húsz percig is eltart, most jó, ha egyetlen perc volt. Innentől kezdett izgi lenni a dolog. Jó sebességgel vágtattunk át a nyugati medencén, a nagyvitorlát először csak egy fokozattal kurtítva (reffelve), majd később még eggyel lejjebb szedtük. A keszthelyi öbölbe érkezve nem valami szép látvány fogadott. A dombok mögött ott csücsült a megjósolt zivatarfelhő, ami sötét volt, gonoszul nézett és villámlott is csúnyán. Odamenni közelebb hozzá hirtelen már nem volt olyan szimpatikus gondolat. Ronda így is, minek piszkálni… A növekvő szélben betekertük az orrvitorlát is, hogy még kisebb erők hassanak a hajóra, és innentől sokáig-sokáig a duplán reffelt grósszal mentünk csak.
Este 9 előtt pár perccel fordultunk Keszthelynél, ez volt a negyedik Kékszalagom, de most először sikerült ez világosban. Jó, inkább szürkületben, de csak azért, mert a zivataros időben igencsak borult volt az ég. Félszéllel (azaz oldalról jövő irányúval) indultunk visszafele. A szélmérő kezdett izgalmas értékeket jelezni: a számok lassan a 20 csomó fölé kúsztak, ez kb 40 km/h (Beaufort 6). Ez még vállalható volt, de határozottan nem az a strandvitorlázás. A szél azonban a közeli zivatar miatt tovább erősödött. Egy ideig némi vigaszt jelentett egy-egy széllökés (pöff) közben nézni, hogy hú, már 30 csomó felett járunk, de igazából ez messze nem volt már a vicces kategória. Javában állt már a bál.
Háromnegyed órával a keszthelyi forduló után szólt a kormányos, hogy van valami mellettünk és hívjak segítséget. Utólag nem tudtuk pontosan összerakni a történéseket, ő úgy emlékszik, hogy egy árboctörött hajót említett, én felborultra emlékszem, de mindegy is. Addigra már sötét volt, nagy hullámzással, de én is láttam a víz színe felett egy hajó kevéske fényeit, köztük valami hajótestet, és fölötte bizony semmit. Szerencsére a vízálló GPS-em be volt kapcsolva, de az amúgy sem túl nyugodt hangulatban nem volt egyszerű a 7 tizedesből álló koordinátákat fejben megjegyezni. Elmenteni, leírni akkor és ott nem volt kivitelezhető. A vízi mentők szerencsére gyorsan felvették, fél perc alatt elhadartam mi van, megköszönték, letettük. Felmerülhet az olvasóban, hogy miért nem álltunk meg segíteni. Nos, egyszerűen esélyünk sem volt. A fent lévő vitorlánkat leszedni szinte képtelenség volt, pontosabban nagyon-nagyon veszélyes lett volna. Ráadásul egy viszonylag nagy testű hajóval a mezőnyben, sötétben egy serült hajó körül manőverezni is igencsak kockázatos vállalkozás lett volna, mindenki jobban járt hát így.
Mi kapaszkodtunk, áztunk, fáztunk és haladtunk tovább keletre. Sajnos a szél semmi jelét nem mutatta az enyhülésnek, sőt sokszor erősödött. 43 csomó volt a legnagyobb általunk mért érték, azaz 80 km/h (!). (Ez az ún. látszólagos szél, azaz a menetszél és a valódi szél összege, de hát pontosan ez az, amit mi a hajón éreztünk.) Sajnos a zivatar terjedt további az északi part felett, Badacsonyig, és picit azon is túl. A szél így nem enyhült, órákig tartott ez az állapot. Ekkora hullámokat én még nem láttam a Balatonon. A vitorlát leszedni tényleg nagyon kockázatos lett volna, így nem marad más hátra, menni kellett. Menni és bízni abban, hogy nem erősödik tovább a szél -- gonosz zivatar, ne gyere közelebb! Menni és bízni abban is, hogy a hajó kitart. Elvben ugyanis bírta ezt a szelet, de sosem lehetett tudni, hogy mikor pattan vagy törik el valami, ami már rég kilazult vagy elgyengült, és akkor ki tudja mi lesz…
A Kékszalag egyik szépsége az amúgy sötét éjjeli Balaton ilyenkor színes fényekben tündöklő képe. Sok kedvünk most nem volt most ezt csodálni, így nem is ez maradt meg bennem. Megmaradt viszont a parton sűrűn elhelyezett, gyorsan villogó, éles sárga fényű viharjelzés, illetve a vitorlát időről időre megvilágító, hátunk mögött lévő villámok.
Közel négy óra telt így el, a vihar nem enyhült, de szerencsére ennél jobban nem is erősödött. Hosszú-hosszú idő volt ez. Talán Lelle körül hagytuk el a zivatarfelhőt, és a szél is némileg alábbhagyott. Közben a srácok sorra mentek be a kabinba melegedni, aludni, pár percet én is voltam benn. Szárszó körül azután gyorsan csökkent a szél, majd, ki hitte volna, kb. egy órán keresztül szélcsendben vergődtünk. Kihúztuk az orrvitorlát, fel a nagyot teljesen, és kerestük a szelet. Mire végre meglett valami, érdekes helyzet adódott a legénységben. Megkaptam a kormányt, és rajtam kívül mindenki aludt, pedig összesen hatan voltunk, ami soknak számít. Egy darabig tetszett, hogy én viszem a hajót, de ahogy jött meg a szél, felvertem pár embert, mert kellett állítani a vitorlákon.
Kicsit korábban, éjjel negyed kettő körül felhívtam a Meteorológiát, hogy mi várható. Van egy emelt díjas számuk, ahol egy ügyeletes meteorológus veszi fel és lehet vele cseverészni sokszáz forintért percenként. Sok értelmeset nem tudott mondani, bevallotta, hogy fogalma nincs, miért van nálunk szélcsend, de szerinte el fog múlni, és visszajön, ami volt, az erős északnyugati. Utólag igaza lett. Feltettem neki egy egyszerűbb kérdést, hogy mi újság a zivatarcellákkal. Erre legalább tudott válaszolni -- van erre valami radarjuk --, és ráadásul megnyugtatóan: elmúlt a zivatarveszély a környéken. Hurrá.
Átértünk végre a tihanyi szoroson („a csövön”), feltűntek Füred fényei. No igen, Füred, egy nagy zivatarfelhővel és impozáns villámokkal a háttérben, a változatosság kedvéért. Sebaj, azt ígérték, az elfele megy. A szél erősödött, a tizen-egynéhány csomós, még gond nélkül vitorlázható tartományból határozottan ismét húsz csomó felett találtuk magunkat. Ekkor történt a havaria (hajós baleset), a nagyvitorla behúzó kötelének rögzítése kiszakadt a bummból. Két kötéllel sikerült átmenetileg megoldani a gondot, bár határozottan aggasztó volt, ahogy időről időre rávilágítva a kötélre láttuk, ahogy gyorsan kezd foszlani az erők és a kidörzsölődés hatására. Ha ez korábban, a nagy viharban történik… brrrr, belegondolni is rossz.
Az utolsó szakasz is órákban volt merhető, köszönhetően a pont szemből fújó, erősödő szélnek, amelyben cikk-cakkban voltunk kénytelenek haladni. Időközben megvirradt: a felhők alatt felbukkanó Nap látványa némi kárpótlást nyújtott az éjszakai küzdelemért. A végén ismét csak betekert orrvitorlával, duplán reffelt grósszal haladtunk, és így is futottunk be kb. 10 perccel hajnali 5 előtt. Kevesebb, mint 20 óra alatt megvolt a táv, de a lényeg sokkal inkább az, hogy sikerült, sőt az, hogy nem esett senkinek semmi baja.
Gondoltam, hogy nem az általunk bejelentett hajó volt az egyetlen, amelyik megsérült, de azért az utólag elolvasott hírek megdöbbentő számokról szólnak. Kb 3500 fő (588 hajó) nevezett be a 43. Kékszalagra, ebből közel 300-at kellett kimenteni. Jelentős részüket sérült hajókról, de több embert a vízből szedtek ki. Bár közelről szerencsére nem láttuk, a vízi rendőrök, a vízi mentők és a verseny szervezők motorosai minden bizonnyal emberfeletti munkát végeztek. Nekik is köszönhető, hogy komolyabb személyi sérülés nélkül megúszta mindenki. Többször láttuk a távolban mi is motorosokat, erős fénnyel ránk világítottak, majd amikor látták, hogy egyben vagyunk, tovább álltak.
Még nincsenek végleges eredmények, de úgy tűnik abszolútban 149. lettünk, osztályban olyan 6. körül. Az idő már most megszépíti az emlékeket, de ha jövőre menni akarnék, mondjátok, hogy ne! Köszi.
(Képek, útvonal a jövő héten.)
