Régi adósságom erről a versenyről is megemlékezni. Már csak azért is, mert ez talán a második legnépszerűbb vitorlásverseny a Balatonon -- a résztvevők számát tekintve --, természetesen a Kékszalag után.

Első nap

Nomen est omen, Pünkösdkor tartják, három napig tart szombattól hétfőig. Sok jóra nem számítottunk, mert az időjárás előrejelzés mindhárom napra nagyon gyenge szelet mondott. Ez elég baj lett volna, ha beválik, ugyanis az első napi táv Földvár -- Keszthely, gyenge szélben egy hét alatt sem érünk oda. Szerencsére nem jött be a jóslat, és kellemes szélben alig több mint hat óra alatt ott voltunk. Ráadásul másodikként futottunk be az osztályban, ez igazán bíztató kezdet.

Ahogy az várható volt, a versenyben a logisztika szót is fel kellett írni a megoldandó nehézségek közé. Az ilyen verseny ugyanis úgy poén, hogy az ember két napig a hajón vagy a környékén alszik, este buli, másnap futam. Én viszont az estéket a családdal terveztem tölteni, Zamárdiban. Első nap egész flottul ment: kocsival Földvárra, vitorlással Keszthelyre, majd vonattal vissza Földvárra és autóval Zamárdiba. A MÁV-ról mostanában csak rosszakat hallottam, de két éve nem ültem vonatom. Ehhez képest kellemes meglepetés volt: kényelmes és elég tiszta felújított kocsik, lehetett közben olvasgatni, és most az sem zavart, hogy fele olyan gyors csak, mint az autó.

Második nap

Másnap reggel Keszthelyre kocsival, második futam. A szél szerencsére ismét elég tűrhető volt, és elég kemény volt a csata. Az első bójáig (Szigliget), amit kb. két óra alatt értünk el, végig hátszeles volt, ami közben kemény harcot vívtam a spinakkerrel. Ilyenkor egy fél percre sem lehet levenni róla a szemet, és folyamatosan húzni-engedni a kötelet, szóval ez elég melós. Utána a cirkálószakaszban hagytam a többieket is érvényesülni, azaz kimentem az orrba biztosítani az ideális súlyelosztás. És pihenni... A rajttól számított négy és egynegyed óra után értük el a második bóját, ahol meglepetésünkre befuttatták a mezőnyt, így visszafele Keszthelyig már nyugodtan vitorlázhattunk. A befutónk nagyon szoros volt: harmadikként futottunk be az osztályban, de a negyedikre mindössze 17 másodpercet vertünk -- négy és egynegyed órán! Ezt a napot külön is díjazták (Keszthely város nagydíja), így egy érmünk már biztos volt. Haza, majd korán alvás, mert másnap hétre kell Keszthelyen lenni.

Második nap. Odafele (északi vonal) hátszél, halzolgatásokkal, visszafele kreutz (szembeszélben cirkálás)

Harmadik nap 

Később ez változott, mert a srácok (csapattagok) este Almádiban kötöttek ki (izé, átvitt értelemben), így reggel ott szedtem őket össze és az északi parton tepertünk végig, hogy elérjük a rajtot. Esett az eső, szél semmi. A rajtra ugyan az eső elállt, de a szél nem jött meg, pedig ismét hosszú táv állt előttünk. Egy bő óra után felhívtuk a meteorológia szolgálatot, ami semmi jót nem ígért. Minimális szél, ami esetleg csak zivatarok közelében erősödik meg. Rövid tanakodás után feladtuk a versenyt és inkább sietett mindenki a családjához. Versenylobogó le, nemzeti lobogó fel, motor fel és irány vissza.

Engem Fonyódon tettek ki, cél vasúttal a Keszthelyen lévő kocsi. Az első vonat percre pontosan ment el, pont az orrom előtt. Sebaj, van 45 percem a következőig, amibe szépen belefért a jegyvásárlás, egy gyors ebéd és még egy fagyi is a strandon. Visszaérve az állomásra hallom, hogy „grgzxxx percet késik, amiért szíves elnézésüket kérjük”. Uh-oh. bemegyek:
-- Csókolom, nem értettem, mi késik?
-- A Budapest felé menő vonat, 15 percet.
-- Oh, akkor jó, mert én a másik irányba megyek.
-- Izé, az 90 percet késik.
-- Mi vaaaaaan?!!!!!
-- Sajnáljuk, ez van.

MÁV, az anyád, hozod a formád. Gyors helyzetfelmérés: az utolsó busz elment órákkal korábban, menetrendszerű hajóval sincs esély, a vonat most mondott csődöt és az M7 megépítése óta a stoppolás is esélytelen a régi hetesen. Ráadásul enni már ettem, fagyi is volt, sörözni nem lehet, mert remélhetőleg azért nemsokára vezetek, még egy rohadt könyv sincs nálam, röviden: szívás az egész. Ekkor tűnt fel a megmentőm, egy régi VW Bogár formájában. Épp pakoltak be az állomás parkolójában, és igen, épp Keszthely fele, és igen, elvisznek. Heuréka!

A kocsiban belül egy más dimenzióba kerültem, már ezért megérte. Hetvennel csörögtünk végig az országúton, volt idő nézni a fákat, a tájat, teljesen más, mint az autópályán repeszteni. A sofőr (és igen, rá még ez a jó szó) pont mint a reklámbeli Kovács úr, aki negyven év után megvette a második autóját, csak ő nem vette meg. A nőjével (mindketten özvegyek voltak, legalábbis ezt mondták) együtt voltak vagy 140 évesek olyan 60-80 leosztásban (a nő javára), a kocsi további szűk negyven. Ők is a vonat helyett kényszerültek az autóba, amit amúgy a karosszérialakatostól hoztak gyorsan vissza. Így például egyetlen ülés volt benne (Kovács úré), mi hátul bújtunk össze egy helyes kis pokrócon a hölggyel és egy hűtőtáskányi mézzel, mivel méhész volt az öreg. Kicsit ijesztően vezetett: az volt a taktikája, hogy mielőbb elérje a hetvenet, és utána lesz ami lesz, ő annyival megy. Ettől semmi nem tántoríthatta el: sem a szűk kanyarok sem egy előzendő munkagép, amikor amúgy épp jöttek szembe. Még fokozta is a helyzetet, amikor büszkén dicsérte az autóját, hogy például milyen jó a futómű, milyen remek az egyenesfutás. Lássam, elengedi a kormányt, és az autó megy tovább előre. Valóban, mintegy ötven métert, és utána elkezdett rohadtul balra húzni. Csodák csodája (így utóbb meggondolva gyanúsan sok volt a csoda e körül a kocsi körül) az út is erősen balra kanyarodott, pont mint mi. A pasit majd szétvetette a büszkeség, én döbbent csendbe burkolóztam, de itt már az asszony is rászólt, hogy ezt tán nem kéne.

Innentől happy end, Keszthely, Opel, M7. (Aznap amúgy körbeautóztam a Balatont!) Rövid fejszámolás után Fonyódnál lekanyarodtam, csak azért is vissza az állomásra, hogy visszaváltsam a jegyem. Kb. annyi pénzt kaptam érte, mint amennyibe a többlet benzin került a letérő miatt, de hát az elvek, ugye. Az eredeti időponthoz képest másfél órával később értem oda, addigra prognosztizálták anno az érkezését a vonatnak. Persze még nem érkezett meg, akkor épp két óra késésnél tartottak. Mondtam, hogy én már vissza is jöttem, és kérném vissza a pénzt. Nem értette, hogy kerülök vissza:
-- Természetesen uram, de csak ha nem használta még.
-- Anyám!! Min használtam volna??
-- Hát, ki tudja, adja ide, megnézem.
Odaadtam, visszafizette.

Epilógus

Az eredményeket szemlélve, később megjöhetett a szél, mert még jó páran befutottak aznap. Ha türelmesebbek vagyunk, minden bizonnyal megnyerjük a három napos regattát, így a kétnapi teljesítmény bronzot jelentett az összetettben is. Soha rosszabbat!