November 6-án, szombaton most már tényleg lezártuk az idei vitorlásszezont. Furcsa fintora volt a sorsnak, hogy két verseny is volt aznap, amire szívesen mentem volna. Mármint úgy furcsa, hogy ilyenkor már elég ritkák az ilyesmi események, és novemberben mégis ütötte egymást kettő.Egy kollégám, akit hívtam a versenyre, nem tudott jönni, mert épp síelni ment... Végül a lellei verseny mellett döntöttem, főleg mert az ottani csapatnak jobban hiányoztam volna, nélkülem nem voltak elegen.
Csodálatos idő fogadott minket: ragyogó napsütés, 10 fok feletti hőmérséklet, volt már sokszor szeptemberben cudarabb. Egyedül a szél hiányzott, de az eléggé. Két és fél óra alatt vergődtünk el a szemesi bójáig, beszélgetve, eszegetve, élvezve a késő őszi napsütést. Visszafele már volt egy kis sportértéke is a dolognak, amikor is végre feltámadt egy enyhe szelecske: Ez a kis szél fél óra alatt visszarepített a rajthoz, ami egyben a cél is volt immár, lerövidítve az amúgy sem túl nagy pályát. Ez helyes döntés volt amúgy, hiszen ebben a bizonytalan szelecskében jó eséllyel nem futottunk volna be sötétedés előtt egyébként.
Sok izgalomról nem tudok beszámolni, a második harmad elején végeztünk. Tisztességes, de semmi extra eredmény. Remek vacsorát (ebédet?) kaptunk négy körül, egy szép könyvet (még benne is vagyok), majd egy fájdalmas utolsó pillantással búcsúztam a tótól idénre. Azután még vagy tízszer visszanéztem, de már tényleg indulni kellett.
Mivel előtte sem sokat aludtam és az egész napos levegőn lét is kifárasztott, hazafele félúton kiálltam picit pihenni és inni egy kávét egy kútnál. Vicces volt, hogy pont ugyanebben a cipőben járt akkor és ott egy srác, akivel egy csapatban lettem volna, ha a másik versenyre megyek. Kicsit örvendeztünk egymásnak, majd visszaültünk az autókba.
Viszlát tavasszal, Balaton!
