Most is szupercuki. Imádja a kulcsokat, néven is nevezi (ku). Sajnos a szemére nézve elég veszélyes, ha játszik velük, így ez ritkán adatik meg neki, de olyankor mennyei a boldogság. Mindent eltologat, aminek kereke van, mindent megért. Hosszú-hosszú-hosszú másodpercekig álldogál, de még nem jár egyedül. Mondjuk amilyen csálén tartja a lábfejét (tök kifele), nem is csoda. Bár ma az álldogálásból kettőt tottyant felém, majd az ölembe zuhant. Bár ez még messze nem járás, én úgy döntöttem, hogy ezek akkor is az első lépései voltak, és felém vezettek!!

Nem a legfontosabb, de érdekes, hogy imádja a savanyú káposztát. Ma volt egy jelenet, amit sajnos nem vettünk videóra, így jobb híján elmesélem. Valami gyanús, zöld színű főzeléket vacsizott (apropó, Viki, mi a túró volt az?!), de persze amit mi ettünk, az jobban kellett neki. Történetesen épp a csemege uborka. Nem tudom, mi volt az a bizarr főzet, amit evett, de tuti nem passzolt hozzá az ubi. Akárhogy is, bevett a szájába egy vékony karikát. Amit érzett, az teljesen az arcára volt írva. „Fúúúj, mi ez az izé?! Csíp! Nagyon furcsa. Érdekes. De nem olyan rossz. Jé, el is fogyott. Jó lenne még.” És megevett egy fél uborkát.

No, szóval ilyen most: