Köszi az aggódást és a bíztatást, nem vesztem el, csak kicsit húzós volt ez a december. Most azonban újult erővel csap le rátok Ködlámpa, öveket becsatolni, tálcákat felhajtani, kezdünk!

Kellemes két hét volt ez a téli szünet. Kipihentebbek ugyan nem lettünk, de legalább sok-sok kedves ismerőssel találkoztunk. Mindent elmesélni túl hosszú lenne, de egyet azért leírok, talán a legjobbat, a szilveszteri mókát.

Még november végén jutott eszembe, hogy milyen jó lenne elvonulni a hegyekbe pár napra szilveszterkor, amolyan Wham: Last Christmas hangulatra gondolván:

Mármint nem arra gondolok, hogy George Michael melegsége fogott meg, hanem a klippé: hegyek, házikó, haverok, hó, handalló -- akarom mondani kandalló. Ha kabinos felvonó nem is, ezek talán azért elérhetőek idehaza is.

Bár a dolog sok szempontból reménytelennek tűnt -- például mert a jó helyek Szilveszterre már hosszú hónapokkal korábban foglaltak -- Évi küldött pár linket, melyek közül az egyik egész jól bejött. Egy panzió volt egy közeli hegységben, ahol még főztek is ránk, és a sört sem nekünk kellett venni. Ráadásul mienk volt az egész, azaz főleg azért a gyerekeké. Volt ugyanis 13 felnőtt és 12 gyerek, szóval egész szép ovi gyűlt össze, szerencsére egy vérprofi óvónővel (aki sok más fontos megbízatása mellett pl. krimiszerző is).

Harmincadikára esőt mondtak, ami a tervezett túrának eléggé betett volna, de az időjárás kegyes volt hozzánk, és esett úgy öt centi hó a hegyekben, ez tehát kipipálva a klippből. Kellemes családos kirándulással kezdtünk: öt kilométer, majd’ négy óra alatt. Nem tűnik soknak, de valahogy Esztivel a hasamon nem éreztem úgy, hogy iszonyú lassúak volnánk és hát a többi szülő sem panaszkodott ilyesmire:

(A többiektől bocs, nem azért én látszom csak, mert ilyen önző vagyok, csak ilyen személyiségi bizbasz miatt nem akarom kirakni a képüket a netre a virtuális farkasok közé.)

Épp visszaértünk világosban a kocsikhoz, majd irány a házikó. A felvonó helyett téligumi-romantika közvetkezett, ugyanis a viszonylag meredek és havas hegyi úton nagyon határeset volt, hogy fel kell-e tenni a hóláncot. Végül is anélkül is sikerült felcsúszkálni, bár nyilván csak én vettem kézifékkel azt a hajtűkanyart. (Nem, anyu, igazán tök veszélytelen volt!)

További különös, világtól távoli hangulatot adott, hogy nemhogy net nem volt, de egyik mobilszolgáltatónak sem volt ott térereje. Minden kapcsolatot a külvilággal a panziós pasi egyetlen recsegő vezetékes telefonja jelentette, de hát nem is telekommunikálni mentünk oda. Tényleg jobb volt így! A pasi helyében ezért felárat kérnék.

Különben még a kandalló is stimmelt, bár azért a ház minden eresztékében recsegett: diszkréten esett széjjel az egész, de egyelőre tulajdonképpen minden épp működött. A hálószobákat javarészt erotikus festmények díszítették (a mienken konkrétan öt pucér csajt számoltunk meg, de senki és semmi mást...), csak hogy művelődjön az ifjúság. A rózsaszín szobát gondoltuk a nászutas lakosztálynak, de speciel az háromágyas volt, így ezt inkább nem firtattuk tovább.

A tulajjal előzőleg csak a szilveszter éjszakai szállás árában állapodtunk meg, plusz hogy majd fizetünk valamennyit az előző éjjelre, és az ételért, italért is. Hogy ezek mennyibe fognak kerülni, azt körülbelül sem tudtuk, de sok választásunk nem volt. Végül már idén derült ki a végösszeg: tovább nem lehetett halogatni, mert már pakoltunk és indultunk. Ahogy azért reméltem, ez is teljesen baráti volt, így ha addig nem esik szét a ház, még lehet, hogy visszamegyünk. Különben az ürge látszólag egymaga csinált mindent: főzött, felszolgált, takarított. Igaz, viszonylag hamar megmutatta inkább, hogy hol a hűtő, ha kéne valami és ő épp nincs ott, és hogy hol a papír, amire felírhatjuk a fogyasztást. Korrekt. Egyébként az alkalomhoz illően csokornyakkendőben fogadott -- de kicsit Fülig Jimmy-sen ez volt rajta minden jele az eleganciának. Ugyanakkor ehhez eléggé ragaszkodott, például fát is ebben vágott.

Volt még egy számomra vicces momentum. Megbeszéltük, hogy éjfél után főz egy adag virslit, ahogy egy jó Szilveszteri buliban azt illik. Mikor szólt, hogy jöhetünk, mellbevágó kép tárult elénk az éttermi részben: késsel, villával, szalvétával terített asztalok, minden széknél egy kistányér rajta egy pár virslivel, mellette kis mustárral, középen kenyereskosár. A meglepettség és az addig elfogyasztott ital hatására majdnem szóltam neki, hogy ez szép-szép, de mi nem így szoktuk: legyen szíves kirakni egy nagy lábost tele főzővízzel az asztal közepére, bele vissza a virsliket, mellé papírtálcát meg egy műanyag flakon mustárt. De aztán rájöttem, hogy működik ez így is. Úri dolgunk volt!

Hazafele tettünk egy kitérőt a környékbeli falvakban, és valami olyat láttam, amiről nem akartam elhinni, hogy a XXI. században az Unióban ilyen még van:

Igen, ez egy gázló, ráadásul a falun belül: a patakra nem építettek hidat, hanem itt mentek át az autók. Egyet konkrétan láttunk, valami hétköznapi cucc volt, asszem egy Ford Focus. Olyan tengelyig merült, ha nem látom, nem hiszem el. Amúgy volt mellette egy gyaloghíd, illetve párszáz méterrel odébb egy rendes autós is, sőt ez is egész tisztességesen ki volt építve ahhoz képest. De akkor is!! Vagy csak én vagyok túl nagyvárosi?

Akárhogy is, elkezdődött tehát 2010, reméljük tényleg jó lesz, nektek is, nekünk is: BÚÉK, sok „boldblogságot”!