Társasházban élni vicces, megírta Porcelán is. Főleg úgy jó, hogy az ember azért napközben nincs otthon, így őszintén tud röhögni a szomszédok lépcsőházi közéletén, anélkül, hogy túlzottan elmerülne benne. Hosszú történet ez, az élet írja, és úgy tűnik napról napra tréfásabb lesz. Indítsunk egy könnyű kis bevezetéssel, aztán a folytatásban, ígérem, igen hamar elhagyjuk a józan ész utolsó bástyáit és megérkezünk az abszurdba.
No de kezdjük az elején! Kis lépcsőház a mienk, négy emelet 19 lakással. Az átlagéletkor olyan 60 körül, és ebben már Eszti is benne van. Sokat elmond például, hogy e négy emeleten nem kevesebb, mint hét darab Erzsébet lakik, gyakorlatilag mindenki Erzsi néni, aki 40 felett van. (Na ja, főleg nők vannak itt negyven felett. Aggasztó a jövőmre nézve!) Megvannak persze a klikkek, megy az adok-kapok, ilyen „miért ide tetted a virágállványodat”-szinten, de azért alapvetően béke van. Mi igyekszünk semlegesek maradni, ami még tovább növeli a móka faktort, mert mindenki nekünk panaszkodik a másikról.
Nézzünk pár példát! Itt van mindjárt a nagyon öreg földszinti néni. Erzsike, persze, de mivel ez igencsak többértelmű, úgy hívjuk, A Nagyon Öreg Földszinti Néni. Egyszerű dolgok ezek. Szegényke tényleg nagyon-nagyon öreg, ám alapvetően kedves. Mondjuk egyszer majdnem felgyújtotta a házat, de hát az vesse rá az első követ, aki még sosem... Jöttünk haza valami buliból, hajnal öt, füstszag van. Nofene, ennek a fele sem tréfa, úgy lehet a legkönnyebben meghalni, ha álmában rágyullad az emberre a kecó. Körbeszaglásztam a lépcsőházat pincétől a padlásig (egyik sincs persze), füst van, az tény, de nem látszik, honnan jön. Megnéztem a hajnali fényben a házat kívülről is, de látszólag semmi. Mindegy, aludjunk, majd lesz valami. Nyár volt és meleg, így lefekvés előtt kinyitottuk az ablakot, dől be a füst ezerrel. Ejnye. Újabb kör, addigra már állt kinn a néni, szellőztetett. Ő csak felrakta forrni a tejet és közben megmosakodott.... Mindez, mondom, ötkor. Örültem, hogy él, nem kezdem el neki magyarázni az ultrapasztörizálást.
Ugyanő, de ez még jobb. Áll kinn az ajtajában és szomorúan néz. Jobb lesz rákérdezni:
-- Kezicsókolom, valami baj van?
-- Igen. Várom a villanyszerelőt, mert baj van. -- de valahogy gyanús volt a válasz, jobb ezt tisztázni:
-- Hívott villanyszerelőt?
-- Nem, csak várom, hogy jöjjön.
Uppsz... Nézzük ezt meg alaposabban:
-- Mi a gond, néni?
-- Nem ég a fürdőszobában a villany. Ja, és a hűtő is olvad már le. -- Válaszol egyre szomorúbban. Tisztára mint Füles a Micimackóból.
Megnézem gyorsan, a villanyóránál lekapcsolt a kisautomata. Ez már kapásból tetszik neki, mert nem is tudta, hogy van ilyenje. Felkapcsolom, ettől néhol már van áram, de a lakás nagy részében még nincs. Belül olvadó biztosítékok vannak, kábé a nénivel egyidősek. Pár még jó, van ami kiolvadt, de van ahol egyszerűen nem volt a foglalatban semmi. Kérdem, hogy van-e nála tartalék. Ó, igen, persze, és elcsoszog a konyhába. Kinyitja -- most kapaszkodj meg! -- kinyitja a hűtőszekrényt, és kivesz egy tálcányit!
Fú, gondoltam, az öregasszony vagy ezt eszi rosszabb napokon, vagy komolyan gondolta, hogy olvad az a biztosíték. Mindegy, fő, hogy van. Kidobom a francba a megpatkoltakat -- úgy a kétharmada --, becsavarom ami még jó, mondom kész is vagyunk, ennek mennie kell.
-- Még van egy kis gond! -- mondja lassan, de hangjában már ott cseng a remény -- A fürdőszobában még mindig nem ég a villany!
Valóban nem. Leszedem a lámpabúrát, nézzük azt az izzót! Nincs is izzó!!! Nincs, üres a foglalt. Eszem megáll! Kicsit ő is csodálkozik. Kérek egyet, van neki (a hűtő tetején ezúttal), becsavarom, ég! Mondanom sem kell, a nap hőse lettem.
Persze a kalandok a Nagyon Öreg Nénivel ezzel korántsem értek véget! A folytatásban azonban egy újabb lakó lép színre: A Néni, Akinek Nincs Szemetese. Maradjanak velünk, olvassák rendszeresen a Ködlámpát!
