Közel négy év és majd’ 90 ezer km után most először majdnem pácban hagyott az Astra. Azaz tulajdonképp pácban is hagyott, de a Škodás tapasztalatokkal azért megoldottam a helyzetet.
Veszprémbe kellett mennem egy előadásra a múlt héten. Előtte Budapesten előadás, így elég rohanós nap volt. Gondoltam cserébe rászánok tíz percet, és hazafele Fűzfő fele veszem az irányt, hadd lássam legalább a Balatont egy picit. Az akarattyai magaspartnál terveztem kinézni, de a sors nem így akarta.
Fűzfő után a vízpart mellett kanyarog az út. Szép helynek tűnt, egy-két autó állt is az út szélén, úgy döntöttem én is félreállok körbelesni. Épp naplemente volt, megnéztem(*), és indultam tovább. Azaz csak indultam volna, az önindító ugyanis meg sem nyikkant. A dátumot is elfelejtette a kocsi, gyanús volt az egész, mintha az akksi halt volna meg. Fura, hiszen Veszprémben még pöccre indult.
Tán a Škodás reflex, tán a bölcs előrelátás miatt, de valószínűleg pusztán azért, mert volt itthon, szóval mindig van nálam bikakábel, vontatókötél meg ilyesmi. Ez most jól is jött, egy furgonos segítségével bebikáztuk(**) az Astrát. Így viszont elsőre elindult („pöcc-röff”). Nocsak, tán mégis az akku lesz a hunyó! Sebaj, ha már megy a motor, nem lehet gond, aztán otthon majd meglátjuk: Természetesen ezt sem így akarta a sors.
Elindultam, kicsit hagytam töltődni az akkumulátort, majd felkapcsoltam a világítást. Bár ne tettem volna, ahogy Brumi maci mondaná. Ezzel túlontúl megnőtt az áramfelvétel, és úgy nagyjából összeomlott a kocsi teljes elektromos rendszere. A sebesség és fordulatszámmérő műszer mutatója látványosan lezuhant nullára (bár mind a kocsi, mind a motor ment még), kialudtak a fények, majd kigyulladtak újra, majd újra ki, újra be, kb. másodpercenként kétszer ismételgetve ezt. A motor rángatni kezdett, a rádió is ki-be kapcsolt. Hiába kapcsoltam ki a világítást, már az sem segített a helyzetet normalizálni. Egy ötletem volt még: menet közben a gyújtás levételével leállítottam a motort, majd gyújtás vissza, kuplung fel, és újra indult a gép, immár látszólag működő elektromos rendszerrel. Hurrá, megyünk tovább, igaz lámpa nélkül. A helyzet Akarattyáig sem javult, ideje volt hát kicsit elgondolkozni a hogyan továbbon, annál is inkább, mivel az amúgy szép naplemente kezdte éreztetni az árnyoldalát, azaz kezdett bazi sötét lenni.
Természetesen a magasparti tónézés már szóba sem került. No nem mintha beszélgettem volna magammal, de az hogy hangzik már, hogy „gondolatba se került”?! Lényeg a lényeg, egy ötletem volt még: veszek egy akkut és berakom. Az egyik benzinkútnál érdeklődtem, természetesen járó motorral, de sajna nem árultak. A másiknál már messziről láttam, hogy náluk van ilyesmi. Hosszas töprengés után leállítottam a motort, és megnéztem a portékát közelebbről. Tök névtelen akksik 30 ezer forintért, kb. a reális ár háromszorosáért. Ennyiért márpedig nem veszek, következett egy gyors bikázás és irány a pálya. Na ja, helyzetjelzővel, de arra gondoltam, ha a hátsó lámpák rendesen égnek, akkor olyan nagy gáz nem lehet. Nem is volt, de azért nem kívánom senkinek az érzést.
Közben folyamatosan azon töprengtem, hogyan lehetne az áramfelvételt minimalizálni. Emlékeztek az Apollo 13 c. filmre Tom Hanksékkel? Ők is, illetve eredetiben Jim Lovellék is ezt játszották, és miközben ezen szenvedtem, rájuk gondoltam. Első lépes a fűtőventillátor kikapcsolása, de ez még belefér, mert ősz van, nem volt kint túl hideg. Utána először csak a CD-t kapcsoltam ki, majd hamarosan a rádiót is. A műszerfal-világítást is a minimumra csökkentettem (igaz, így utólag ennek valószínű nem volt sok értelme), és láss csodát: sikerült bekapcsolni a tompítottat. A helyzet így is elég instabil volt: egyszer villantottam egyet a fénykürttel, egyből össze is esett az egész újra. Sebaj, már rutinból indítottam a motort újra menet közben a pályán, világítás nélkül. Indexről persze szó sem lehetett, de sajna ez sem gond, manapság elég szokásos nélküle közlekedni kis hazánkban.
Végül is elértem Budapestet. Az M0-t nem mertem megkockáztatni, mert ott nincs hol megállni, ha baj van, így irány át a városon. A kormányszervó is felmondta a szolgálatot, két kézzel kellett tépni, de végül is csak hazaértem. A szívás még itt sem ért véget, mivel a hülye központi zár miatt képtelen voltam bezárni a verdát. Hiába nyomkodtam le kézzel a gombokat és fordítottam el a zárban a kulcsot, az utolsó erejével mindig kinyitotta az összes ajtót. Nem értem miért. Végül sokadik próbálkozásra már annyira lemerült az akku, hogy ehhez sem volt ereje, így nagy nehezen zárva marad a kocsi. Éljen! Innentől happy end, még aznap este apu elvitt egy új akkumulátort venni (Auchan, Bosch, épp akciós, 16 ezer), azóta újra minden a régi.
Különben a hűtőszekrény kapcsán említettem a graceful degradation (kecses lerohadás)-t. Az autóakkuk ezt tipikusan szokták tudni: fokozatosan egyre nehezebben indul velük a kocsi, így van egy kis idő a cserén gondolkozni. Lehel -- GM : 1 -- 0
(*) Lányoknak, romantika-bizbasz: Borult volt az ég, nyúlós késő őszi idő, de pont a hegyek felett egy kis csíknyi rést hagytak az égen a felhők. A keskeny sávon átsütő lemenő nap bearanyozta az út mellett álló, ekkor még mit sem sejtő főhősünket.
(**) Lányoknak, technika bizbasz: Bikázás: két autó akkumulátorainak a megfelelő pólusait egy-egy kábellel („bikakábel”) összekötjük, és így egy jó akku plusz a jó autó generátora segítségével elindítjuk a lemerült akkumulátorú autót. (Ez alapján azért ne próbáld ki, kicsit veszélyes játék.)
