„Elmaradt a Izsák Szabolcs Emlékverseny
Június 20-án, szombaton reggel 9 órakor rajtolt volna el az Izsák Szabolcs Emlékverseny a balatonfüredi móló előtti vízterületről, de a Magyar Vitorlás Szövetség által kiírt versenyt nem rajtoltatta el a rendezőség.
A viharos, átlagosan 60 km/h-s szél, és az időnkénti 80 km/h-s befújások miatt a szervezők úgy döntöttek, nem kockáztatják az esetleges személyi sérülést vagy havariat*, amely kihatással lehetett volna a két hét múlva sorra kerülő 41. Kékszalag T-Mobile Nagydíjra.
A rendező először halasztotta a versenyt, majd 12 órakor úgy határozott, hogy nem indítja el a futamot. A verseny 2009. szeptember 20-án vasárnap, a Félsziget-kerülő utáni napon kerül majd megrendezésre.
Székely-Nagy Katalin
sajtófőnök”
(a Magyar Vitorlás Szövetség honlapjáról)
*havaria = baleset, vészhelyzet (Ködlámpa)
Indulás
Persze reggel hétkor, amikor odatelefonáltam, még azt mondták, hogy „egyelőre úgy néz ki, megtartjuk a versenyt”, pedig akkor még picit nagyobb is volt a szél. No, ha megtartják, akkor mi megyünk: ehhez Széplakról (Siófok mellől) kellet átvitorlázni az erős szembeszélben Füredre. Széplakról, mert ezúttal a tavalyi hajóval mentünk: megkérte a kapitányt az új tulaj, hogy menjenek együtt, hogy kicsit eltanulják a hajó kezelésének csínját-bínját. Ők ketten voltak, az egyikük most ült először vitorláson, ahhoz képest jól viselte. A hajócserének egyébként az a jelentősége, hogy az idei hajó tőkesúlyos -- azaz nem tud semekkora szélben felborulni, ahogy azt a Pogány Madonna óta még az ovisok is tudják. Az viszont, amivel most mentünk, egy svertes (uszonyos) hajó, magyarul jolle, ami bizony borul, ha olyan a helyzet. Viszont a legstabilabb jolle, amivel valaha találkoztam.
Sajnos a széplaki kikötőben és a környékén elég sekély a víz, így fel kellett húzni a svertet, ilyenkor pedig a hajó a szélben elcsúszik oldalra, így már a kiállás sem volt egyszerű. Pláne, hogy a motor is leállt, így viszonylag hamar a partfalnál kötöttünk ki.
-- Lábakat ki!! -- dördült a parancs: mi bentről tompítottuk a csattanást, a parti kocsma két alkalmazottja kintről, így nem is lett belőle baj. Innentől bő fél óra motorszerelés -- jó is az, ha autószerelő a kormányos! --, de még ez az idő is kevés volt hozzá. Az történt ugyanis, hogy szakszervizben (!) javított motor karburátorát sziloplaszttal tömítette valami szak-marha. Ez egyrészt azért gáz, mert a benzin megeszi a szilót, másrészt mert a sziló eltömíti a karbit, mi meg csattanhatunk a partfalon.
Eközben egy másik jolle is elindult motorral a versenyre -- kocsmárosék már várták őket a partfalnál, de ezúttal elmaradt a csattanó. Ők egy jó negyed órát motoroztak fel és alá, de nem sikerült kijutniuk a mélyebb vízbe, svert nélkül folyton visszafújta őket a szél. Végül feladták és visszajöttek a helyükre. Ekkor megbeszéltük velük, hogy kölcsönadják a motorjukat, cserébe elviszünk közülük két embert a versenyre. Kettőt, hiszen csak hatan fértünk fel a hajóra: a Kapitány, az új tulajék ketten, a motor-tulajék ketten és jómagam.
Kreutz
Nekünk sem volt egyszerű kijutni a szembeszélben a mély vízbe, de azért csak sikerült. Az ezt követő negyedszeles (avagy kreutz, „krajc”) részt nehéz leírni: igen erős szél, néha nagyon megdőlő hajó, balatoni viszonylatban nagyon nagy hullámok jellemezték, de az egész azért kontrollálható volt. A vitorlák maximálisan kurtítva („reffelve”) voltak, és eközben hatan ültük ki a hajót, azaz próbáltuk kiegyenlíteni testsúlyunkkal a szél döntő erejét, több-kevesebb sikerrel. A dolog működött is, egész jól haladtunk, a legnagyobb bajom az enyhe tengeri betegségen túl a hideg volt. Mindenünk átázott, hiszen a hullámokból vödörszám fröccsent fel a víz, és az erős szél teljesen átfújt. Talán csak rajtam volt a legkevesebb réteg (spéci műszálas, gyorsan száradó póló, mellig felérő kantáros vitorlásnadrág, vízálló dzseki és a mentőmellény), vagy az számított, hogy én ültem legelöl, nem tudom, de a többiek nem fáztak annyira. Én szó szerint vacogtam, de rettenetesen. Egy kis diólikőr tartotta bennem a lelket, jól esett, de alig valamit segített. Közben a nagyvitorla némileg elszakadt, de az mondjuk egy harminc éves darab volt, a varrás mentén felfeslett, ez belefér. A GPS-ből utólag látszik, hogy pár perc híján két óra alatt értünk át Füredre, de nekem valahogy sokkal többnek tűnt.
A kikötés után kiszaladtam a partra táskámmal, amiben biztos, ami biztos alapon volt egy váltás száraz ruha és egy törölköző -- csodák csodája alig ázott be a táska, pedig jutott a kabinba is víz rendesen. Találtam a kikötőben egy zuhanyt is, jó forrót, micsoda boldogság!! Innentől már sokkal jobb hangulatban telt a rajtra való várakozás. Kollektíven megtekintettünk például egy bátor vállalkozót, aki egy Laserrel ment ki egy körre. Az is jolle, csak a nagyon borulékony fajtából. Becsületére legyen mondva, nem borult fel. Eltört az árboca. Nemsokára bevontatta egy motorcsónak, mi pedig hazaindultunk, lévén, hogy ebből már úgysem lesz verseny. Nem is lett.
Raum
A hazaút mindenért kárpótolt. A háromnegyed szeles (azaz majdnem hátszeles, más néven raumos) száguldás merőben más volt, mint az odaút. Egyrészt nem szembe mentünk már a hullámokkal, hanem valamelyest velük, így sokkal szelídebbnek mutatkozak. Másrészt a szél hátulról fújt, így a sebességünk kivonódik, nem összeadódik, azaz kevesebbnek éreztük, nyugisabb volt az egész. Harmadrészt nem dőlt a hajó, kényelmesen, egymással szemben ülhettünk. Negyedrészt a parton felvettem végre a pulcsimat is. Végül, de talán nem utolsó sorban, az elöl lévő pozícióm most a legnagyobb szélvédettséget jelentette, nem a legkisebbet. Jóval kényelmesebben utaztunk tehát, és a sebességünk is remek volt, mitha motorcsónakoztunk volna. Szeltük a habokat, száguldottunk, imádtuk!!! Negyed óra alatt megtettük a táv harmadát, szárazon, boldogan, túl szép is volt, hogy igaz legyen.
Nem is tartott sokáig az öröm:
-- Basszus, eltört a kormánylapát! -- hallom a kapitánytól, de az egész túl hihetetlenül hangzott így elsőre. Sok idő azonban nem volt ezen gondolkozni:
-- FOKOT BETEKERNI!!
-- GRÓSZT LETÉPNI!! -- zengtek az utasítások, ahogy az a nagy könyvben írva vagyon.
Viszonylag hamar sikerült is a vitorlákat leszedni, így lett egy kis időnk értékelni a helyzetet. Ami viszont nem volt túl rózsás: ott álltunk a tó közepén a viharos szélben, kormány nélkül. Ráadásul a motort sem használhattuk, mert nem volt elég üzemanyagunk: a hajón négyütemű motorhoz való benzin volt tartalékban, de a kölcsön kétütemű motor keverékkel ment. A rendőrök, vízimentők kérésre kijönnek ugyan vészhelyzetben, de feladatuk csak az emberek mentése, a hajót igen borsos áron vontatják csak el -- mindez végül is érthető is. Adjunk hát egy esélyt a vitorláknak!
Leengedtük a svertet, ami a hátszelezéshez fel volt húzva, és konstatáltuk, hogy legalább az iránnyal szerencsénk van: a háromnegyed szeles célirány nagyon kedvező volt. A másik jó hír az volt, hogy a szél a hajó orrát vitorlák nélkül a szél felé fordította. Ez azért jó, mert pont az orrvitorlát lehetett fokozatmentesen kurtítani a be-, illetve kitekeréssel. Így már egy kicsit -- tényleg csak pár négyzetmétert -- kiengedve belőle lehetett a hajót valamelyest kormányozni és haladni is vele: a vitorlára ráengedve a szél felé fordultunk, megfeszítve a széltől elfele. Nem volt túl precíz a dolog, és elég melós is volt, de azért valamennyire haladtunk. Egyszer-egyszer azért spontán körbefordultunk, de összességében tűrhető volt az iránytartás. Ezt a „húzd meg -- ereszd meg”-et játszottuk egy ideig, már-már kezdtük elunni, és elgondolkozni, hogy mi tévők legyünk. Ekkor tűnt fel azonban, hogy igazából nagyon jól megyünk: szépen távolodik Tihany és közeledik Siófok. Nem volt egy kéjutazás, de tulajdonképpen nehéz sem volt, szépen közeledtünk a célhoz. A vége felé már be lehetett indítani a motort is, ami ráadásul forgatható, így valamennyire kormányozni is lehetett vele. Széplak alatt épp egy szörfversenyt tartottak -- ez az ő szelük --, nem szívesen rongyoltunk volna keresztül a mezőnyön, de nagyon úgy nézett ki, hogy muszáj lesz. De nem, még ez is sikerült, kikerültük szépen őket.
Kikötés
Már csak a végjáték volt hátra: a sekély vízben nagyobbak voltak a hullámok, ráadásul ott már a svert sincs lenn, hogy stabilizáljon, a kikötő meg amúgy is nagyon szűk, új terv kellett hát. Meg is lett, ilyeténképp:
Amikor már elég közel voltunk, a kapitány, azaz a kormányos -- bár talán a „koránytalan”, esetleg a „hajógépész” helyénvalóbb kifejezések lennének -- a motor segítségével szembefordította a hajót a széllel és amikor az nagyjából megállt, hopp, egyszerre beugrottunk a derékig érő vízbe. Vicces érzés volt vízbe ugrani teljesen felöltözve. Szerencsére a víz kellemesen langyos volt. A hajót kézzel tolva besétáltunk a kikötőbe -- így sem kötöttem még ki. Kicsit diadalmenet jellege volt a bevonulásunknak, hiszen majdnem vállon vittük be a hajót.
Epilógus
A többieknél volt száraz ruha, de nekem sem volt rossz a helyzetem: pár perc autózásnyira volt a telek, ahol a ruhán kívül újabb meleg zuhany és az ebéd várt a családdal együtt.
A kormány közel a vízvonalhoz szabályosan kettétört, de nem tudni, miért. A hátszélben nem volt rajta igazán erő, talán valami nagyobb halat üthettünk el, ami ellen az akkor felhúzott svert sem tudta megvédeni. Ugyanakkor állítólag az előző versenyen az új tulajék nem engedték le függőlegesbe, vízszintesen használták, így nagyon könnyen lehet, hogy akkor repedt el a kormánylapát.
A GPS szerint odafele 10-12 km/h sebességgel mentünk, ami nem kevés. Visszafele a 15-18 km/h volt az „utazó” sebesség, 20 km/h a maximum -- számomra eddig ez a leggyorsabb mért sebesség vitorlással. Az igazán meglepő azonban a törés utáni rész eredménye: egyrészt egész szép, egyenes vonalban mentünk a kikötő fele, másrészt pedig ott is bőven voltak 8-10 km/h-s sebességek -- szinte vitorla nélkül.
Az alábbi képen a fehér az odaút, a sárga a visszaút. Jól látszik harmadtávnál a kormánytörés helye, onnan kezdődik az északi szélben egy rövid délre sodródás.
Összességében? Az odautat kihagytam volna az életemből, de a visszautat semmiképp.
