Húgom, nyugodtan olvasd végig te is, nem lesznek horrorisztikus részletek.

Aki ismer, tudja, hogy sajna nem erősségem a pontos érkezés. Az alvásból felkelés szintén nem az én világom, így reggel odaérni valahova, hát, mindig egy stressz. Ennek megfelelően nem én lettem volna, ha -- kis túlzással -- le nem késem majdnem a szülést is. Kellett nekik délelőttre tenni!

No, de kezdjük inkább az elején! Már jó pár nappal túl volt hordva a baba, amikor is elkaptam a gyomorrontásos vírust. A szülészorvos úgy döntött, hogy a baba még ráér bent picit, várjuk meg, amíg én összeszedem magam, hogy ott lehessek. Ezért utólag nagyon hálásak voltunk neki, a nejemnek nagyon sokat számított, hogy ott voltam vele. A fertőzés tehát elmúlt végre és az asszonyt a szülés előtti este befektették a szülőszobára. Így előtte nyugodtan össze tudtunk pakolni, még kellemesen megvacsorázni, és szerencsére elmaradt a Michael Schumacherként száguldjunk a kórházba át a városon, keresztül a villamossíneken, ugratva a fekvőrendőrökön, és csak a „nagyon” piros lámpáknál megállva élmény is. Legalábbis egyelőre.

A szülőszobán elkezdtek a nejemmel valamit, amitől másnapra spontán meg szokott indulni a szülés. Sajnos ez nem történt meg, így reggel jött a következő lépés (burokrepesztés), még mindig elég rutin és fájdalommentes dolog, majd újabb várakozás. Eközben én itthon ébredeztem, de telefonon a nejem többször megnyugtatott, hogy nincs hova rohanni, totál semmi nem történik egyelőre. Éppen emiatt azután hamarosan következett a harmadik lépés is: egy oxitocin nevű hormon infúzión keresztüli beadása. Ez már mindenképp elindítja a szüléshez szükséges fájásokat, de ezek sűrűbbek és talán fájdalmasabbak is, mintha ezt a hormont a szervezet maga termelte volna. Ekkor jött a telefon a feleségemtől, hogy most akkor nagyon siessek be, majd még többször hívott elhaló hangon, hogy hol járok? Ekkor én már mint Michael Schumacher száguldottam át a városon, keresztül a villamossíneken, ugratva a fekvőrendőrökön, és csak a „nagyon” piros lámpáknál álltam meg. De, várakozásaimmal ellentétben, mindezt nem élveztem.

Beérve sok rosszra fel voltam készülve, de arra, ami fogadott, nem. Egy üres szülőszoba, a nejem mobilja a széttűrt ágynemű szélére dobva, és a környéken sehol senki. Sok minden átfutott az agyamon, majd jobb híján elindultam, hátha találok valakit, aki mond valamit. Visszafele mentemben épp nyílt a WC ajtaja, ahonnan Ő lépett ki, egy infúziós állványt tolva. Huhhhhhhhhh, öleltem át.

Innentől pár óra vajúdás következett. Fájt neki rendesen, én meg csak aggódtam, amikor a rá kötött gépen a gyermek szívhangjait mutató érték kezdett csökkeni. Szerencsére ez visszaállt normálisra, és a feleségem is kapott valami fájdalomcsillapítót (nem az epidurális érzéstelenítést, bár felkínálták, hanem valami izomba adott egyszerű injekciót), amitől sokkal jobban érezte magát. Ami azt illeti, majdnem elaludt két fájás között.

Szerencsére ez a szakasz meglepően gyorsan, pár óra alatt véget ért, és következett a véghajrá. Ekkor már bejött az orvos is, szitkozódva, hogy fáj a hüvelyk ujja.
-- Mi történt vele? -- kérdeztem.
-- Műtétről jövök, és hozzávarrtam a beteghez. Nem is éreztem, csak nem tudtam elvenni.
„Brrrrrrr” -- gondoltam csendben.
A finis sem ment teljesen simán. Ahelyett, hogy a fájások szaporodtak és erősödtek volna, ami segíti a baba világra hozását, ritkultak és csökkentek. Szegény nejem mindent beleadott, meg az orvos is segített kívülről nyomni, de a baba csak nem akart előbújni. Márpedig ilyenkor már nincs jó helyen, ahol van, ott sokáig nem maradhat.

Azt mondják, ha először repülsz, és mondjuk dobál a repülő, vagy számodra furcsa hangokat hallasz, nézd az utaskísérőt. Ha ő nyugodt, neked sincs okod aggodalomra, hiszen ő naponta teszi meg ezt az utat. Én az orvost és a szülésznőt néztem. Szótlanok voltak, feszültnek tűntek, de nem voltak idegesek. Szerencsére azért még a dokiknak is volt a tarsolyában némi fegyver, amit bevethetett.

Az utolsó percekben nagyon felpörögtek az események. Nekem is feladatom volt, amire koncentrálnom kellett, közben azért néztem, mi történik, és Vikinek is igyekeztem egy-egy szóval közvetíteni, amikor láttam, hogy épp mi fog vele történni a következő másodpercekben.

Furcsa dolog a stressz. Aki volt már közel mondjuk autóbalesethez, annak talán ismerős lehet: teszed a dolgod, azt amit kell, jól, de utólag nem is emlékszel, mi történt, mit csináltál, mások mit csináltak. Szilánkokból próbálod összerakni a teljes képet. Itt is csak mozdulatok, képek, szavak maradtak meg, de nem a teljes esemény.

Arra emlékszem, hogy elég nehezen rakták össze a berendezést, ami kellett, és a kezelőjét is vagy fél percig keresték. Fél perc az persze semmi, de nekem ezer évnek tűnt. Végre minden a helyén, jöhet a hajrá! Most erősen, még, még! Már kinn van a feje! No még egyet, placcs, kinn van, huhhhhhhhh.

Valóban jöttek ki különféle dolgok, a legnagyobb alaktalan valamiről később kiderült, hogy az a bébi. Ott feküdt mozdulatlanul, talán egy egész másodpercig is (újabb száz év), amikor végre nekiálltak összekészíteni egy csövet, amivel kiszívják a légutaiból ami belemehetett. A cső rácsavarodott valamire, újabb fél másodperc mire végre leszedték, és hajrá.
-- Miért nem sír? -- kérdezte az immáron anya, de nem volt mit válaszoljak.
Ekkor már szörcsögött valami, reménykedve hallgattam, de az is csak a cső volt, amivel tisztították. Újabb fél másodperc, és csak azt láttam, hogy egy nagy adag víz loccsan a gyermeken. Ettől egyrészt tiszta lett, és már felismerhető volt, hogy ez tényleg egy baba, másrészt kezeit-lábat riadtan összerántotta, és végre valahára elkezdett lélegezni. Huhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh.

Valaki elvitte, én a nejemre néztem, és nem is tudom, mi történt. Később hívtak, hogy menjek ki, vár rám a baba. A kezembe adták.
-- Milyen pici! -- ezek voltak az első szavaim.
Nagyon bután néztek rám:
-- Ő egy nagy baba! -- világosítottak fel.
Eközben bent még befejezték a dolgokat, majd bevittem összeismertetni babát és mamát. Átadni nem mertem, mert meg kellett volna fordítani, és az megoldhatatlan feladatnak tűnt. Mosolyogva segítettek, és ezután készült ez a kép:

Milyen a természet, már ekkor közölte az újdonsült anyuka, hogy a maga részéről el is felejtette a rossz dolgokat. Nekem ugye nem fájt, én csak izgultam, de az nehezebben múlt. Az esti sörözés a barátokkal sokat segített, de az igazán jó dolog az alvó kisbabámat nézni. Imádom, imádom, hogy ezek a bébik úgy alszanak, hogy fent tartják a kezeiket. Annyira cuki: