Múlt héten már teljes volt a pörgés a melóban, jól esett kikapcsolódásnak a hétvégi vitorlásverseny. Hideget jósoltak és esőt, ehhez képest egy szavunk sem lehet, az időjárás kegyes volt hozzánk. Nem esett, csak a vasárnapi befutó után, felöltözve nem is fáztunk, és szél is volt. Az első napi futam rendben volt, küzdöttünk, dolgoztunk, nyertünk. Mármint a hajóosztályban, amiben mindössze ketten indultunk. Volt osztály, ahol még ennél is kisebb volt a harc, ott az ismerős egymaga indult. Első is lett.

Talán már írtam, hogy kétféle hajóosztály van. Az egyikben közel egyforma hajók indulnak el, és amelyik előbb bér, az nyer. Osztályonként változó, hogy mennyire kell egyformáknak lenni a hajóknak: van ahol szinte tökéletesen egyformák (az ún. One Design osztályok), van, ahol nagyobb a szabadság: technikai sport lévén nyilván itt aki többet költ rá, annak a hajója gyorsabb lesz. A másik az ún. előnyszám avagy „yardstick” verseny. Itt minden hajónak van egy előnyszáma: minél gyorsabb a hajó, annál kisebb -- a „hátrányszám” emiatt talán találóbb lenne. A befutó után ezzel a számmal korrigálják (valahogy elosztják) a futott időt, és akinek ez az eredménye a legjobb, az nyer. Azaz lehet valaki győztes akkor is, ha abszolútban csak ötödiknek futott be. A rendszer egyik hátránya pont ez, tehát hogy a verseny végeredménye az íróasztal mellett dől el. A másik, hogy a hajókhoz rendelt előnyszámok folyamatos vitára adnak okot: mindenki kevesli a sajátját és sokallja a többiekét. Az előnye viszont az, hogy különböző hajók is tudnak egymással versenyezni. Mivel az osztályhajóknak is van előnyszámuk, adott esetben pl. több értelme lett volna minket átsorolni most ebbe a versenybe, így nem ketten versenyeztünk volna.

Második nap erősebb volt a szél, előkerült a trapézmellény. Ezt a cuccot magára csatolja az ember, és ennek segítségével lóg a hajón kívül, ellensúlyozva a dőlését. Versenyben még sosem trapézoltam, gondoltam itt az ideje kipróbálni. Nem tűnt kívülről nehéznek: csak lógsz és kész. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. A Tihany--Siófok távot tettem meg így, a hajó peremén állva és a víz felett lógva. Az első tíz perc után azt gondoltam, nem bírom tovább, de aztán sikerült valahogy megtalálni a pozíciót. A trükk az, hogy minél mélyebbre lógsz be, annál biztonságosabb. Mindenesetre így sem volt egy kéjutazás. Nem is felcsapódó a víz zavart, ami volt, hogy nem a hátamat, hanem a hasamat is mosta bőven, hanem hogy igencsak csúszott a csizmám a hajó külső peremén, amin álltam. Nagyon kellett dolgozni, hogy semelyik irányba ne essek be, és csak picin múlt, hogy sikerült is. Pontosabban estem én, de valahogy mindig sikerült összeszedni magam. A tét nagy volt, a kiadott jelszó ugyanis ez volt: „egy emberért nem megyünk vissza”. A célba érés előtt legyengült a szél, így ott már nem volt szükség a trapézolásra, így az utolsó öt percben csak lehullottam a fedélzetre, mint egy adag vizes rongy és úgy is éreztem magam. Pedig mennyivel jobban mutattam volna a célfotó szépen lógva a víz felett 30 centivel. Mindenesetre azt elhatároztam, hogy jó volt, jó volt, de köszi, nekem ennél extrémebb sport nem kell.

Az első nap a Füred-Tihany-Alsóörs-Siófok távot 2 óra 17 perc alatt, a második nap a Siófok-Füred-Tihany-Siófok távot 2 óra 20 perc alatt teljesítettük. Végeredmény majd később lesz.